Néztem ki az ablakon,

az üveg tükröződésében,

láttam az egész életem,

a háttér,

színház, mi más is lehetne,

a falak zengtek a drámától.

Egy két szonett ragadt a sarokba,

a visszfényben láttam meg,

a plakátokat, kevés rendezős,

vágatlan változatot.

A túloldalt,

 a vörös hátteres kultúr ház kiírásai:

új jazz vagy fusion,

egész el is vesztem a dallamokban, 

vagy gondolatokban.

Az utcán a középen,

a tudatlan tömeg,

a maszkabál folyt s hömpölygött,

arca nem volt, 

csak önérzete és pénze.

Árván néztem a tömeget, 

egy kávé mögött. 

s tudtam ami a csészében van az a csöppnyi boldogságom,

ebben a drámában. 

A tükör távoli csillámlásában, 

megláttam az igazat, 

arcképem, madár, 

épp felfelé szállt a végtelenbe, 

csőrében babért tartott, 

szemében csepp, 

eső vagy vagy könny,

már nem is számított, 

csak hogy felfelé szállhatott.